Prológus

Keiko szemszöge:

Tudjátok milyen érzés, mikor egy idegennel ültök egy helyen a nagyapátok házában? Úgy hogy azaz idegen csupa vér, és fásli van rátekerve. Mindenhol. Ráadásul este van, és kitudja, mit csinál veled, mikor megpróbálsz aludni. Nos, a mi találkozásunk így kezdődött. Véletlen volt az egész. Nagypapámmal pont sétálni mentünk, mikor észrevettem egy kocsit. Papámnak egyből szóltam, ám ő persze nem látott semmit. Vak volt. Megfogtam a kezét és a kocsi felé kezdtem húzni. Volt egy furcsa előérzetem. A kocsinak a motorja nem ment, a vezetői ülésen nem láttam senkit. Papám bekopott az ablakon és megszólalt:

-          Halló, van bent valaki?

Választ nem kaptunk. Viszont pármásodperc múlva kinyílt az ajtó, és egy körülbelül három-négy évvel idősebb fiú nézett ki. Én épp hogy láttam, hiszen papám mögött elbújtam.

-          Kussolj már. – morogta.

-          Egy gyerek? Egyedül vagy? Anyukád vagy apukád veled van? Tudod, vak vagyok, így nem tudom megmondani. - a fiú hasa korogni kezd. – Éhes vagy? Gyere velünk és segítünk rajtad.

-          Velünk? – kérdezte a fiú.

Lassan előléptem a nagyapám mögül és a fiúcskát néztem. Lefagytam. A fiú csupa vér volt. És szerintem már ideje rajta lehetett. Kezében egy kést szorongatott.

-          Hé! Mit bámulsz? – kérdezte kicsit flegmán. Na, jó kit akarok átverni? Nagyon flegma volt.

-          Téged! – papám miatt nem akartam mondani, hogy hogyan néz ki a fiú. Látszólag ő se akarta elmondani, így nem mondott semmit.

Elindultunk visszafelé. Senki nem szólt semmit egész út alatt. Nagyapám kinyitotta az ajtót, majd mi ketten bementünk. Utánunk bejött papa és a fiúnak adott kenyeret. Lassan enni kezdte.

Nagyjából ennyi lenne a sztori, hogy mi hogy találkozunk. Már este tíz óra van és egy szemhunyásnyit nem tudok aludni. A fiú elment és nem tudom hova. Ha eltűnik, vagy bármi baja lesz, a nagyapám magát fogja okolni. Nehezen elalszok, viszont nem sokáig. Fél óra múlva az ajtó nyikorgására kelek fel. Ahogy papa is. A fiúra néztek, aki csak leül hozzám.

-          Hol voltál fiúcska? – kérdezi a papa.

-          Ölni volt kedvem, így elmentem és megöltem egy embert. – mondja semmi érzelemmel az arcán vagy a hangján. Én persze egyből összerezzentem. Mi van, ha minket öl meg?

-          Ideje aludnotok. – a fiúra terít egy pokrócot. Ugyan nekem nem kellett több már aludtam is.

Reggel az ajtó nyikorgására kelek, ahogy a mellettem fekvő fiú is. Egymásra nézünk majd csak várunk. Beszélgetünk, bár ez inkább az, hogy én csacsogok, valami értelmetlen hülyeségről ő pedig néha-néha beszól valamit.

-          És mi a neved? – kérdezem meg tőle.

-          Isaac. – válaszol szintén flegmán.

-          De unalmas név és ízléstelen. Zacknek foglak hívni. – mosolyodok el.

Nem mond semmit, majd felnéz az órára és idegesen feláll.

-          Hol van már az a vénember?!

Felállok, majd észreveszem, hogy valami van az asztalon. Odamegyek és elveszem a lapot. Elmondom Zacknek mi van ráírva. Nem mond semmit és elindul az ajtó felé.

-          Azt mondta maradjunk itt és várjuk meg.

-          Nem érdekel! Reggel óta nem jött vissza és már éjfél van. – kiment az ajtón. Azóta, nem láttam sem őt, sem nagyapát. Csak két rendőr jött értem, akik hazavittek engem és elmondták otthon, hogy papámmal már többet nem találkozhatok, mert nincs közöttünk.