Egy újabb unalmas iskolai nap.
Ráadásul ma mehetek a kórházba a pszichológushoz. Halkan sóhajtok az
osztályterembe és kinézek az ablakon. Már 12 év telt azóta, hogy nagypapa
elment az emberek közül. Már halványan emlékszem, arra, ami akkor történt, de…
mintha volt volna velem valaki. De ki?
-
Keiko-chan! – szólít meg barátnőm. – Ma akkor
átjössz hozzánk? Tanulási buli! – kuncog. – Igazból csak tanulás. – sóhajt.
-
Ma nem tudok menni Hana-chan. – ránézek –
Sajnálom.
-
Ohhh. –felfújja az arcát és durcásan néz rám. –
Így már nem is lesz muris. És így semmit nem fogunk tanulni. Te vagy a
legokosabb a baráti körömben. Évvégén meg fogok bukni. – műsírást kezd el
játszani. Halkan sóhajtok és megfogom a vállát.
-
Ne aggódj. Holnaptól a tiétek vagyok jó? –
mosolyodok, mire megnyugszik és bólint, majd leül a helyére.
Mikor elkezdődik, az óra elkezdek
jegyzetelni. Matematika. Nem nehéz, sőt! Eléggé könnyű. Bár, emberfüggő.
Figyelek a tanárra, ha szólít, kimegyek és megcsinálom a táblán a feladatot.
Kinyitom a könyvem a 156. oldalon és az ottani harmadik feladat C részét kezdem
megoldani. A D részét és E részét bekarikázom, hogy majd otthon plusz
feladatként megcsinálom.
Mikor meghallom csengőt,
összepakolok és felállok. Barátaimtól elköszönöm, majd kimegyek a teremből.
Lemegyek a földszintre és átveszem a cipőmet és már megyek is ki a bejárati
ajtón. Elindulok lassan a kórház felé, miután kimentem az iskolakapun.
Nézelődők az utcán, és elgondolkodok, hogy menjek-e valamelyik pékségbe valami
ennivalóért, de végül nem mentem, mondván majd eszek otthon. Lassan bemegyek a
kórházba és megkeresem a pszichológust, akivel bemegyek egy szobába és leülök
egy székre. Nincs a szobába sok minden. Inkább csak néhány virág és könyv és
egy asztal. Kicsit szédülök. Valamit mond nekem, de nem igazán értem mit mond.
Talán a nevem, nem tudom. Lehunyom a szemem és innen már nem tudok semmiről
körülöttem.
Lassan kinyitom a szemem. Sötét
van, bár a hold fénye megvilágítja a szobát. Kinézek az ablakot és a holdra
pillantok.
-
Valahogy nem tűnik igazinak. - motyogom, majd
felállok és kimegyek az ajtón. Felnézek, és egy kamerára nézek. – Mi folyik
itt? – indulok el és a folyosó végéhez megyek. A falon eléggé hosszú írás van,
angolul. – „Valójában ki vagy te? Kérdezted meg magad. Ki vagyok én? Az igazi
önmagam, vagy akinek hiszem magam? Egy angyal, vagy egy áldozat? Tudd meg, hogy
kivagy és új ajtók fognak kinyílni.” – olvasom fel magamban, majd sóhajtok. – Egyáltalán
nem értem. – fordulok meg, majd az ajtóra nézek, s odamegyek. Benyitok, és egy
írógép pihen előttem. Lassan odasétálok, miközben a szobában körbe nézek.
Megállok az írógép előtt és ránézek,
mire az elkezd magától pötyögni. „Mi a neved?”
-
Keiko Ito… - mondom kissé félve a választ.
„Miért vagy itt?”
-
A kórházba jöttem... utána már nem emlékszem
semmire..
„Miért?”
-
Mert.. én..
„Miért?”
Erre egy kicsit meghátalok. Már
az is megfordul a fejemben, hogy elmenjek innen, de nem tudom, hol a kiút.
„Miért jöttél kórházba?”
-
Mert, még mindig nem tudom feldolgozni, azt hogy
meghalt a nagyapám. Ezért újra pszichológushoz írattak be anyáék..
„Mit akarsz?”
-
Ki akarok jutni innen! Otthon akarok lenni, a
családommal.
Többet nem kérdezett, hanem egy
hangot halottam, majd kinyílt mellettem egy lift. Kissé félve, beálltam. Ekkor
egy nő hangját hallottam, aki azt mondta: „Az a lány az alsó szintről lett
áldozatnak választva. Kérjük minden emelten kezdjétek meg az előkészületeket.” Mihelyt
ezt elmondta, becsukódott a lift, majd elkezdett lefelé menni.
